kitüremkedés

(nem) meglepő módon íráskényszerem lett most, hogy mással kellene foglalkoznom. a pótcselekvési inger állandó, úgy tűnik. vagy csak a gondolatok törekvéseit koordinálom nehezen.

legalább megragadom akkor az alkalmat, mert restanciám van különben is. régóta tervezek ugyanis egy befejező mondatot. hátha most kiszalad.

nem váratlan az elmúlt 1-2 év rendszertelensége után, viszont úgy érzem, le kell ezt szépen zárni, hát kimondom, hogy kedves kis blog volt ez, de vége van. nem kiabálnám el, de mintha lezárult volna az a korszak, amiben elindult ez a kitüremkedés öt éve, és amiben végigsegített engem ez a szín. most egy ideje egész más ingereim vannak. nem jobbak, nem rosszabbak, talán könnyebbek, és más a terük, színük, formájuk. más lapra illenek.

köszönöm a türelmet, a szívjóságot, hogy itt volt, aki itt, hogy figyelt, hogy hallgatott. ha később még valaki idetévedne, arra kérem csak, hogy tekintse állomásnak az itt elbújó gyerekségeimet, butaságaimat, okosságaimat, szelességeimet, felnőttségeimet. úgy hiszem, mind én voltam, akkor is, ha menetközben néha szertelenségnek, átgondolatlanságnak tűntek a dolgok nekem is, ha sok dolog változott menetközben.

nem szeretném a levegőbe repíteni, ezért kérlek titeket, úgy vigyázzatok majd erre, hogy egy kedves, nem elfelejtendő útszakasz volt. tulajdonképpen nagyon örülök, hogy végigjártuk, hogy itt voltunk én, a blog és főleg ti is, többiek.

nem lehetetlen, hogy lesz másik túra, máshol, más színen. addig csókolom!

valaki beszéljen belőlem! olyan rég volt már olyan...

Dsuang Dszi álmodja a lepkét, a lepke őt vagy mindhármunkat én?

meg vagyok zavarodva.

soha többé nem olvasok horoszkópot. determinál a kis szemét. hiába határozom el az ellenkezőjét, akkor is kiszuggerálja belőlem, amit. vagy én magamból.

nincs energia. van szívritmuszavar.

de az is lehet, hogy csak kialvatlan vagyok. a csempevágó miatt.

beszélgetni akarok mindenről. meg akarom élni. csinálni akarom. "just feel it! have fun!" aztán meg ki tudja, nem kell mindig tudni, mi lesz! egyáltalán nem kell tudni bizonyos dolgokban. csak az együttlevést szeretném. múzeumba és állatkertbe menni, ülni a sötétben és vitatkozni, zenélni, hallgatni. külön is lenni, aztán találkozni újra.

nem akarok többé kopogós cipőben elszaladni. nem akarok félni attól, mi lesz, ha nem lesz olyan, mint szeretném, ha nem leszel-leszek olyan, mint szeretném. mert csak az lenne jó, hogy egymásra találunk, ha lehetséges. hogy érezzük magunkat, ha lehetséges. ha meg nem, akkor nem baj, csak hadd ne görcsöljek már többet, azért könyörgöm magamhoz!

nekem is 70%-kal kevesebbet kell agyalnom. a kapcsolataimon legalábbis biztosan. a többi dolog meg úgyis meghatározott valamelyest, de ezt megélni lehet csak, hogy jó legyen!

de akkor mi?

tehát a pszichológiai lexikon, legalábbis amilyen nekem van, nem ismeri azt a kifejezést, hogy 'szerelem'. a szeretet címszónál is ennyi szerepel az egyik alpontban: "Szexuális vágyon (libidó) alapuló interperszonális kapcsolat nagy játéktérrel."

asszem nem pont erre gondolunk, mikor a költőien leírt nagy büdös "szerelmet" érezzük....

viszont tök igaz lehet, hogy nem a definíció fog rávilágítani a "tényre", ha egyszer tényleg...

homályos blogbejegyzéseket olvas valaki. vagy valami internetrobot, vagy különben félek, ha mégis élő ember. lehet, hogy tényleg állandóvá teszem a jelszavas elérést, mert elköltözni nehezemre esne. majd aki úgy gondolja, szóljon a lehetőségért. van mód. persze ez is bénaság...

kicsit nincs kedvem egyébként a folyamatban lévő dolgokról mondani bármit is. vannak. mennek. még nem lehet tudni, milyen irányba, hogy csak a legfontosabbakat ne említsem :) különben egészen jól vagyok, több szintéren is. kevésbé monoton a hangom ugyanis, ha a jókedvem hagyom érvényesülni.

szóva pár napot adok, aztán majd valahogy máshogy elérhetővé teszem ezt a pár évnyi zizét, ha van igény.

arról olvasok elbeszéléseket a 20. század első feléből, hogy mi az a szerelem. még nem jöttem rá. de nagyon érdekes egyébként az, hogy ez egy tematikus antológia, amiben ezek a novellák vannak, és hogy csupa férfigondolatok, kizárólag férfiíróktól. érdekes. nem mindegyiknek annyira idealista a szövege a végére, mint ahogy az elején elkezdi. megnyugtató. de azért ezek az estikornélféle fiúk mégis inkább valami varázsvilágról hiszik, hogy olyan az igazi...

az is elgondolkodtató, hogy ezt a könyvet 16 évesen kaptam egy évzáró alkalmával a kosáredzőnktől, akiről akkor nem is gondoltam, hogy azon túl lát bármit is, hogy áll a kezünkben a labda. ma meg, mikor levettem a polcról ezt a kötetet - ami akárhol laktam, mindig valahogy szem előtt maradt a könyvespolcokon a fontos könyvek között -, arra jutottam, hogy egész sokat tudott, ha akkor éppen ezt választotta. akkor se volt sok minden másképpen.

na, szóval ezeket olvasom, hátha kisül valami. vagy legalább derengeni fog, hogy mi a fene. majd idézek esetleg.

a tanulság, hogy egy béka kell a kakós palacsintámhoz a katának. péntekig.

valaki jöjjön velem békát fogni!

nincs igazán jó kedvem. ez az elmaradhatatlan szenvedős rész volt itt.

volt völgy megint. nehéz összefoglalni.

hideg-meleg-eső-nap. sok ölelkezés. bor. sok-sok gitár. forgatag. megszerettem embereket, akikkel eddig távolságtartás volt. a megfelelő háttér hozzájuk nem ez a város ugyanis, hanem az a hely, ahol csak mindentszabad. most értettem meg őket végre. megmutatták, hogy én is tudok szabad lenni.

volt hegy is megint. ültünk vendi bácsi mellett négyen, relaxációs gyakorlat, szemben meg a többi hegy. csönd. és mindenhol ott vannak az ismerősök, a hegyen is jönnek. az ormányos bogár is vélhetően ott lakik, abban a cserjésben, most egy szomszéd ágon csócsált. odaköszöntünk neki.

a stoppolás gyönyörűség, az autósok olyan sokfélék, és mind akar valamit tudni, és mind mond egy tudnivalót. és meg szabad bennük bízni, kedvesek.

az volt egyedül nehéz, hogy mindenki tőlem akarta megtudni, hol a másik. hogy van az, hogy elkerültük egymást, meg hogy egyáltalán mért nincs ott az a plusz gitár, mikor úgy hiányzik. én meg csak mosolyogtam egyet minden elnyelős válasz után, és azt gondoltam, hogy igen, nekem is hiányzik.

mindenki ott volt, egy kertben laktunk, mint egy család. és az van, hogy inkább mindig így kellene élni, de legalábbis nem csak évente egyszer.

újdonság kell!!!

ez szaladt ki a számon. írtam egy ímélt a jövőmenőknek végre, hogy légyszi, hadd csináljak veletek valamit, úgy szeretnék, de jó lenne!

úgy határoztam, hogy most nem kell szerbia egy évig. kicsit még itthon kell szélesednem. de kellenek új utak! aztán most már komolyan kellene venni egy adatbázist, kellene egy célország meg egy új önéletrajz.

az a kérdés, mért csak akkor kérdezek, ha már nagyon súlyos minden, és azt kell megbeszélni, hogy zárjuk fájdalommentesen rövidre? és hogy van az, hogy valójában nem is akarnám rövidre zárni, mégis az első kérdésnél tudom, az lesz a vége? és mért hiszem mégis azt, hogy eredményre vezet, ha folytatom? mért gondolom, hogy segítek magamon, ha más korlátait feszegetem? mért csak a másikat szabadítom meg? aztán mért mondom, hogy nincs értelme tovább semminek, hiszen színtvallás volt. magamat mér nem szabadítom? mért azt mondom, amit nem akarok, hogy a másiknak legyen könnyű? én is csak a saját fejemben játszmázom, a képzeletbeli beszélgetésekkel? az meg nem lehet tárgyilagos... hogy lehet, hogy magamnak nem segítek? nem akarok addig senkinek a terapeutája lenni, míg magammal is vannak harcok a korlátozottságomban.

ez sem őszinte. erre van szükségem, hogy a másik kinyíljon, addig nem merem magam beleengedni. de hogy van, hogy a korlátok átrajzolásával én kerülök a ketrecbe? a másik megszabadul, én meg ott maradok egyedül belül. és ezt is én írom alá, én kérem meg, hogy hagyjon ott és menjen. abszurd hülye libizmus!

picsába a fiúkkal, meg az ideákkal...

arról beszéltem ma, hogy nem érzem a helyem, ha nincs fizikai közelség. ha elmegy a másik, úgy érzem, mintha teljesen kilépne az életemből arra az időre, míg távol van. nincs jele. és mintha közben nem lennék része az életének.

ez már volt. folyton ilyenek vannak, amik már voltak korábban. erről beszéltem ma. nem neki.

aztán most azt látom, hogy van velem is valami hiba. főleg, hogy nem neki. mert nem merek közel kerülni, mert úgy csinálok, még mindig, mintha nem lennék részese. mert elhiszem, hogy a másik akarja így. mi van, ha legalább annyira én vagyok a forrás?

folyton mesélek, folyton jár a szám, mégis úgy érzem, hogy semmitmondó. félek mindent odatenni. félek a kételyeimtől.

és azt is érzem, hogy a másik nem jut szóhoz. várom, hogy leteperjen, hogy lelőjön, és rohanjon le a belsőségeivel. de ő nem olyan, belőle ki kell szedni. és ő is fél.

mitől?

hogyan mondjam ezt ki? hogy bizonyosodjam meg? hogyan kell feltenni a kérdéseket, amiknek egy részére tudok valami választ? mi lesz, ha megadjuk őket?

álmaim manapság hat láb mélyről jönnek. hatással van rájuk valószínűleg a meleg is, ami miatt nehéz elaludni, már csak lepedőbe burkolózva is - pedig az meg muszáj, takaratlanul nem tudok aludni.

nagyon fáradt is vagyok. összekeverednek az álomban mindenféle arcok meg nevek. idegen viszonylatok vannak, és mások becenevei mondatnak ki, másra utalnak. félálomban a kezem a szám elé kapom, ha véletlenül kiszaladnának. másképp akarom már ezt, arra ébredek.

nehéz vagyok ettől. mélyről jön. és bosszant, hogy a régiek kerülnek elő... mert ébren néha annyira igazinak tűnik a névtelen.

de ami van, azt nem vagyok képes mással megnevezni.

közel sem akarok kerülni a megnevezés által. mert tudok róla, hogy benne is zavaros a mély. talán még jobban. olyan ez, mint valami tó. hogy vonz, vonszol magához a víz, de tudom, hogy bele is halhatok, ki is írattatik mellé, hogy "Fürdeni életveszélyes és tilos!"

ezért inkább egy korlátnak dőlök, messziről figyelem, hátha magától történik valami. vagy minden figyelmeztetés ellenére belesétálok, lássuk, mi lesz.

de mindenhogy boldogtalan vagyok.

vagy nem tudok engedni. vagy hat láb mély.

régóta újra kellene kezdeni. másképp akarom, de csak titokban vallom be magamnak, hogy el kell végre távolodni az eddigi toporgástól. nem tudom, mégsem még, merre lehet elindulni.

mikor kicsi voltam, folyton azt álmodtam, hogy nem visz a lábam, vonszolom magam. menni kellene valahová, de béna, csak térden tudok mászni. és már majdnem fel tudok állni, aztán nem megy tovább. mint mikor elhiszed, hogy meg tudsz emelni egy hatalmas súlyt, de  annyira fáradtak az izmaid, hogy csak remegnek, de nincs csak minimális emelkedés. látom a célt, de sehogyan sem érek oda. és elmennek mellettem, mások, de nem veszik észre, hogy nem tudok járni.

rettenetes. mindig féltem ettől az álomtól.

és régen jutott eszembe... épp csak most. ez a toporgás van... és senki se foghatja meg a kezem, hogy felrángasson. nekem kell menni. egyedül.

ami egyébként már megint közhelyes, dehát...

le kell küzdenem a víziszonyomat. kellene tudni bátran úszni, nem félni. erre jutottam ma. és hogy kell valaki, akivel majd lehet egy egész hétvégét végigfetrengeni a vízparton, lehetőleg még ebben a nyárban.

tihanyból csak délután igazán kék a balaton, különben valami valószerűtlen halvány türkiz. és én meg mégis a déli partot szeretem, ahol ugyan kicsit szürkébbnek tűnik a víz, és a pancsoló gyerekek is többen vannak, mégis. jobban néz ki a hegy messziről.

füreden egyébként vitorlásverseny volt, szép, sok hajó látszott. és az echo is bizonyára a szembe parton vendégeskedett, mert vele nem találkoztunk. se egy valamirevaló szerzetessel.

nyaralunk különben. vagymi. ma mondjuk még csak nem is fagyiztam.

nem fejezem be a könyveket. mindig ez van, hogy csak minden tizediket olvasok végig, és közben az ágyam mellett már halomban állnak. tulajdonképpen nem szeretek olvasni, azt hiszem. magát a folyamatot, az egyhelybenlevést, hogy elzsibbad a nyakam, a lábam közben, hogy kevés olyan pozíció van, amiben jó, hogy csak természetes fényben szeretek.

ma megint kipróbálom, milyen ha fotelben ülve, az szokott bejönni. be kellene fejezni a mutatványosokat, mert már több mint egy hónapja rágnak, és nem jutok rajtuk túl.

ehhez el kell pakolni a ruhatáram a fotelből, ehhez meg helyet kell csinálni a szekrényben. mindig ilyennel megy el az idő, meg a kedv. a körülményekkel.

a héten is inkább fenn maradtam a 4-es villamoson egy teljes körre, hogy ne kelljen a metróra felszállni, mert ha hazaérek, nem fogok tovább olvasni. lehet, hogy ez a jó stratégia. csak ott meg azért kezdtem remegni, hogy mégis haza kellene érni, mert annyira szeretnék rántottát enni.

alkotói, munkahelyi és körömlakkozási válság van. ja, meg olyan, hogy nem érnek rá az emberek pont akkor, mikor én meg igen.

ezen kívül pedig kinn van a Duna a medréből eléggé. ültem ma az ideiglenes partján, a felső rakpart kövén, lógattam a lábamat, és néha összerezzentem a saját súlyomtól. nehogy a pont, az a pont máshová kerüljön, és nehogy beleessek ebbe a megduzzadt sárga lébe.

hogy van, hogy borzasztóan félek ettől az örvénylő víztől, akkor is, ha csak méter mély pont alattam??  és hogy van az, hogy mégis annyira beleugranék? rettenetes ez a víziszony... félek magától is. de jó volt ülni, és szívni be a megtörő fényt, hallgatni, hogy csapkod. közben viccelődni, komolykodni, dühöngeni, mesélni, kedveskedni, beszélni-beszélni. jó volt. kiürítettem magam, mossa a víz el. már sok le folyt azóta, messzire van.

lehet, hogy körmöt is lehet már lakkozni.

százhuszonhatodszor hallgatom épp, hátha feléled valami érzés, vagy legalább a lábam vére elered.

már a pénteki éji mezítláb táncolást is elfelejtettem.

dobolni is kéne.

csak érezni. csak érezni.

tudni kéne, mit érzeni.

de legalábbis valamire jutnom kéne.

mindjárt reggel lesz.

kellene valamit írni ide. vannak dolgok.

vannak például mutatványosok. sírnak, nyomják a mellkasom össze. olvasok róluk. ehhez mérten egyáltalán nincsenek szavak.

persze szükségtelen a méricskélés, tudom, hogy nem számít.

másrészt viszont, a könyvön kívül meg, ha igaziból élés van, akkor mi tényleg méregetjük egymást, és most ez szükséges. igyekszem könnyen venni, hogy bármi lehessen. egyelőre jó, érdekel.

ezen kívül pedig eloszlottak tegnapra a felhők, ma pedig határozott felmelegedés volt.

meglátjuk.

csöndem.

ennyi elég :)

Milenka Caricának három lánya volt, de csak a legkisebb, Petrusa Carica nem tudott úszni. Talán Milenka Carica úgy döntött, hogy az ártatlansággal jegyzi el a lányát, s a mosdatlan és kiéheztetett világból csak annyit mutat meg neki, amennyi föltétlenül szükséges ahhoz, hogy végigénekelhesse az életét. Szegény Petrusa Carica nem beszélhetett. A legegyszerûbb mondatokat is dalolva és dúdolva kellett kiejtenie. Szôrszál nem nôhetett a testén, még a szeméremdombjából is kicsipkedték a vérszínû, puha pihéket. Alkonyati fénybe nem pillanthatott, a fáradtságot titokban kellett tartania. Hanem a szenvedélybôl kijutott neki bôven. Magam is tanúja voltam az esetnek, amikor kiesett a kezébôl egy gránátalma. A gyümölcs begurult a hadirokkantak piaci gruppjába. Ezek a lehetetlen alakok rendre a vásárosok között töltötték az idôt, kártyáztak, ittak és koldultak, szürke arccal sodorgatták a segélyduvant. Petrusa Carica meg sem gondolva, miféle népek közé keveredik, rémülten rohant a voce után, térdre ereszkedett és kapkodva matatott a mankók, lábcsonkok és összeköpködött rongyok között. Máskülönben fedeles kosár a karján, lépése könnyed, tekintete figyelmes, de nem evilági, s csak a kirakott portékára szegezôdô, csak a gyümölcsöket, a zöldségeket figyelô. Csúnya lány volt Petrusa Carica, és nekem az tetszett leginkább, hogy mégsem vágyakozott a szépség után. Rápillantott egy kupac magyar jabukára, s mosolyogva választotta ki, amelynek a tekintetek elôl elrejtett oldalán már a rothadás foltja barnállt. A gyümölcsökbôl ki tudta énekelni a férgeket. Néha megállt elôtte valaki, egy rosszfogú idegen, vagy egy fölnyírt tarkójú helyi bolond, s az anyját, a drága Milenka Caricát ócsárolta fennhangon. Petrusa Carica csak nézett rá szelíden, de nem fogta föl a szitkok, vádak és különbözô képtelenségek özönét, s talán azt sem látta, hogy a két zenész, akik mindig elkísérték a piacra, mint ütik le a nyomorultat.
Azt kell mondanom, nem volt nehéz elcsábítani a lányt. Éppen csak annyit mondtam neki, hogy megtanítom a vízen lebegni. A kupatilai tavacskában azóta, hogy néhány éve emberek tetemeit kellett kihalászni, nem fürdött senki, legfeljebb néhányszor Milenka Carica, aki ilyenkor az ünnepi mûlábát csatoltatta magára, s egy kiszolgált katonai terepjáró gumikerekébe ülve a tengerszem lassú áramaival sodortatta magát a víz közepére, miközben a zenészek a parton húzták neki. Milenka Carica jajongva sírt, s egy hattyúról énekelt. A vérengzés elôtt kedvelt üdülôhely volt a kupatilai tavacska, de mára a horgászstégek szétrohadtak, a parti házacskákat széthordták, vagy ledöntötték, a part iszamos és büdös lett.
Petrusa Carica azon a napon is gyümölcsöt vásárolt a testvéreinek. Zenészei ballagtak a nyomában, s halkan hegedültek. Petrusa Carica énekelve alkudozott, s ez persze nem volt igazi alku, mert a parasztok jól tudták, kivel van dolguk, így hát nevetve, fogcsikorgatva engedtek az árakon. Csak egyvalaki, bizonyos Imre Portinkó tett elhárító mozdulatot a dinnyehalma elôtt, mondván, nem eladó. Már elkelt az áru. Petrusa Carica elcsodálkozott. Maga elé ejtette a kosarát, és azt kérdezte zümmögve, de hát jóember, mi végre jár akkor maga a piacra, ha nem ad el, vajh miért tesz úgy, mintha árulna, mire Imre Portinkó azt morogta kedvetlenül, ez az ô dolga, és ô senkinek sem fog magyarázkodni. Azt beszélték, a családját a tengerszembôl emelték ki néhány éve, s a szerencsétlen földmûves arra vár, hogy a vásárlók forgatagában egyszerre csak föltûnjön a felesége s a három gyermeke, s ô megsebezze nekik a legszebb és legédesebb dinnyét. Imre Portinkó a családja elvesztése óta árul, de soha, senkinek nem adott el. A két zenész már abba is hagyta a muzsikálást. Amíg Imre Portinkót ütlegelték, a lány mellé léptem. Petrusa Carica szórakozottan bámulta a jelenetet, majd indult volna. Mintha véletlenül tenném, megtaszítottam. Megtanítom úszni, Petrusa Carica, suttogtam, s egészen közel hajolva beleleheltem az arcába. Ki maga, dúdolta tágra nyílt szemmel, s a tekintetébôl nyomban tudtam, hogy mézben áztatott feszülettel a combjai között alszik. A feszületet Milenka Carica egyik fiatal, keserû pillantású pópája imádkozza oda napnyugta után, majd pedig reggel, még napfelkelte elôtt úgy emeli ki, hogy a lány nem ébredhet föl. Petrusa értetlenkedve bámult rám, s a keze az öle fölé tévedt. Lehelj csak bele egy érintetlen lány arcába, aztán pedig figyeld, milyen kiszolgáltatottá válik a pillantása. A tapasztalt nôk visszalehelnek vagy leköpnek. Petrusa Carica ráadásul ahhoz sem szokott hozzá, hogy idegenek nyílt utcán tegyenek neki ajánlatot.
Úszómester vagyok, a nevem Luft, szóltam tehát.
Petrusa Carica fölnevetett, mint aki érti már. A zenészek abbahagyták Imre Portinkó ütlegelését, és szemügyre vettek engem. Nem volt az arcukban semmi emberi. Nem volt az arcukban kétely, szánalom vagy szenvedély. Úgy hogy sietve távoztam.
Csakhogy másnap újra találkoztunk a piacon, mert így terveztem. Addigra magam is alaposan meggondoltam a dolgot. Annyi embert megtanítottam már úszni. Néhány bolondot persze hiába. Hallottam arról, hogy ez meg az a szerencsétlen megfulladt, elvitte az ár, örvény nyelte el, s ilyenkor okolhattam magamat is, természetesen. Ha egyszer úszómester vagyok, számolhatok valamelyes hibaszázalékkal, hogy nem lesz minden tanításom tökéletes, ráadásul nem is felelhetek minden tanítványomért. Az úszás éppen olyan komoly dolog, mint a föld használata vagy a tûz szelídítése.
Igyekeztem kiszûrni a kalandorokat, a menthetetlenül ügyetleneket. Azt is megkérdezhetik persze, honnan volt bátorságom és kedvem, honnan volt hajlandóságom, hogy éppen a kupatilai tengerszemben folytassam a munkámat, amikor pedig onnan néhány éve embereket halásztak ki, minden rangú és nemû holttetemet, asszonyokat és gyerekeket is találtak a vízben, sôt, talán még mindig akadnak benne halottak, koponyák és kicsi mellcsontok világítanak az iszap alján, igen, joggal meg lehet kérdezni, miként jövök én ahhoz, hogy ebben a tóban úszni és lebegni tanítsak bárkit is, sôt, egy nôt képezzek ki erre azzal a nem titkolt szándékkal, hogy elvegyem az ártatlanságát, s akkor erre én éppen annyit válaszolok, hogy nem tudom. Fogalmam sincs.
Ismertem egy sírásót, Szasa Gráb volt a neve, a legjobb vicceket tudta a környéken. Ismertem embereket, akik egész életükben csöndben és lábujjhegyen jártak az ég alatt, mondván, hogy Isten beteg, s nem szabad megzavarni, és közben végigmosolyogták az életüket. Ismerek olyanokat, akiket egyenesen jókedvre derít a halottak látványa.
Élhetünk-e tévedésbôl, Luft úr, kérdezte a lány.
Nem, Petrusa, nem élhetünk tévedésbôl.
Akkor hát van feladat, Luft úr?
Hát tanulni akarsz, gyermekem?
Gyarapodni, Luft úr!
Úgy beszéltük meg, hogy éjfél után, amikor Milenka Carica hazaküldi a zenészeit, attól az egytôl eltekintve, akivel ilyenkor véresre hágatja magát, a lány akkor jön utánam a jakulevói elágazáshoz, ahol két sírhant között gyalogút indul a kupatilai szárazkertekhez. Van úgy, hogy egy éjszaka megvénülnek a fák, és nem hajladoznak tovább a legerôsebb szélnek sem, csak recsegnek és ropognak. Vittem magammal diót, és tût szúrtam a vállamba, csak hogy a fájdalom is velem legyen. Én még ama régi nemzedékhez tartozom, amelyiknek fontos, hogy a jó ölelésébôl is hiányozzon valami. Nem kellett sokáig bámulnom a vérszínû, mélységes sötétet. Petrusa Carica dúdolva érkezett. Nézte a tavat, aztán gyorsan, kérés nélkül levetkôzött.
Mézes volt a combja, hát persze.
Vedd ki a keresztet, gyermekem.
A lány csodálkozva bámult. Aztán tétova ujjakkal az öléhez nyúlt, s elôhúzta a kicsiny, aranyozott tárgyat.
Hagyd a parton, Petrusa.
Luft úr, maga olyan okos.
A lány a fûbe ejtette, de nem nézett a kereszt után.
Mostantól fogva nem énekelhetsz, mondtam.
Hát ki énekel, kérdezte énekelve.
A víz, Petrusa, a tó vize énekel most helyetted.
Úgy kapaszkodott belém, mint egy faágba. Olyan volt a tó néhány helyen, hogy valami ellenállhatatlan erô húzni kezdett lefelé, a halálos mélybe.
Ki vagyok én, egy egyszerû úszómester csupán, aki komolyan veszi a dolgát.
A hátamra feküdtem, magamra húztam a lány testét, s az arcába lehelve mesélni kezdtem. Meséltem a végtelen jakulevói ásatásokról, elmeséltem neki a tengerszem történetét, nem, az nem igaz, hogy egykor hattyúk is úszkáltak a tavon, hacsak nem az az egyetlen szerencsétlen példány, amelyiket Milenka Carica valamelyik ôse hozatott ide, hogy aztán néhány nap múltán kimúljon, s a teteme napokig ringatózzon a tó közepén, míg a parton ott üvöltött Milenka Caricának ez a szerencsétlen ôse, és a szemöldökét tépte fájdalmában. Legendák mindig maradnak, és akármi mozdulatból születhetnek.
Meséltem neki arról, hogy akadnak fizikusok, akik érteni vélik a világegyetem mûködését, akik tudják, mert kiszámították, hogyan keletkezett a mindenség, éppen csak azt nem tudják, miért van, ami van. Annyi mindenrôl meséltem Petrusa Caricának hogy végül magam is megszédültem. Halkan csobogott körülöttünk a víz. A vizsgáztatás percei jöttek.
Hol születik a magány, Petrusa?
A szánkban, Luft úr.
Honnan jönnek a nôk, Petrusa?
A temetôbôl jönnek, Luft úr.
No és hová tartanak a nôk, Petrusa?
A temetôbe, Luft úr.
És mit csinálnak férfiak, Petrusa.
Ássák a sírokat, Luft úr.
Nem énekelt Petrusa Carica, még csak nem is zümmögött. Úgy beszélt, mint bármelyikônk, szárazon és boldogtalanul koppantak a szavai, viszont hallotta a vizet. És hallotta a fák zúgását, az éjszaka énekét, s a csillagok zenéjét. Aztán az egyik pillanatról a másikra történt valami, mint amikor váratlanul zuhogni kezd. Elôbb vad zeneszó hangzott, majd kövek záporoztak ránk. Azt gondoltam, Milenka Carica lemondott a lányáról. Hát persze. Nyilván valamelyik zenészének szánta. Most pedig rálelt a keresztre a parton. Megértettem Milenka Carica fájdalmát, csak hát a kövek most rám is záporoztak. Apró, reszelt kis kavicsok sziszegtek fölöttünk. Az én vállamban tû hegye fénylett, védve voltam. De Petrusa Caricának nem volt semmije, csak én voltam neki, és az éneklô víz. Folyamatosan leheltem, csak leheltem az arcába. Kavicsok és vasszegek találták el a testünket.
Hallod, hogy énekel a víz, Petrusa?
Hallja Luft úr, hogy kettônkrôl énekel?
Hajnal lett végül, és mi véreztünk.
A zenészek ájultan hevertek a partokon. Mintha halottak lennének. Végre kijöhettünk a vízbôl. Petrusa Carica vérzett, de tudott úszni és tudott lebegni. Egyre csak lehelgettem az arcába, el ne aléljon. Milenka Carica itt volt, a bokrok közé rejtôzhetett, talán onnan figyelt bennünket.
Tudok úszni, édesanyám, kiáltotta a lány a földrôl ülve.
A nevem Luft, szóltam én is.
Olyan csönd volt, mint a tó fenekén.
Milenka Carica, suttogtam. Megtanítottam a lányát, hogy hallja más énekét.
Megtanítottam beszélni és hallgatni.
S akkor zajt hallottam. Petrusa Carica is fölkapta a fejét, és ô is látta, hogy a tó meredek partjáról, az iszapos, törmelékkel és mocsokkal teli lejtôrôl hatalmas dinnye gurul felénk. Úgy lehet, nem tudott mozdulni Petrusa Carica. Talán nem is akart. A dinnye éppen a combjai közé görgött, s a szemérmének ütôdve úgy repedt ketté, akár egy mutatványban.
Hajnal volt az égben is. Rácsorgott az édes dinnyelé Petrusa Carica ölére, aki már nem énekelt, mert nem tudott énekelni. Odatérdeltem mellé. Megsimogattam az arcát. Elmosolyodott, s bólintott. Igen, hallja ô is. Hallja, hogyan talál egymásra s hogyan kezd furcsa kis dalocskába a lány testén a vér, az iszap és az édes dinnyelé.

http://darvasi.irolap.hu/hu/szerezni-egy-not-4

ez jó! ez jó! új rajongásom tárgya! nem mind, de sok!

az van, hogy vettem sarut. nem rossz! hajat is fogok vágatni. hatalmas történések vannak, mondhatom.

de nem mondom. csak hogy el fogunk menni táncházba!

megettem egy üveg mogyorókrémet. tegnap meg ma.

szerintem valami hiányzik az életemből.

voltam másrészről jógázni, és pótol valamit, ami hiányzik. pl tiszta lett az agyam tőle, egyenesedett a tartásom(valószínűleg egy alkalomtól máris...) hiperaktív lettem utána, sört kívántam, megint a tudakozóról nyomtam a sztorikat, meg a többi cc-s izéről, ettem még egy kis mogyorókrémet,  és már fáj is a farizmom.

most pedig aludni fogok. arra gondolok majd, hogy "most engedj el minden gondolatot, hadd suhanjon el, most csak az alvással törődj! igen, azt a fiút is ki lehet verni a fejedből, azt is, aki azonosnevű, ne görcsölj, csak engedd szabadon, nem ennek van itt az ideje! aludj!"

előtte még fogat is mosok.

unalmas vagyok. és egyesszámú.

még nem húztam fel a redőnyt, hogy vajon süt-e a nap.

azt hiszem elmegyek ma hegyet mászni. lehet jönni. legalább az egyesszám hadd szakadjon magára.

felhúztam a redőnyt, lementem pudingért. és inkább esik az eső...